Hétvégén (felnőtt) születésnapon voltunk, és tudtam, hogy a házban van két kicsi fiúcska, így hát gondoltam nem megyek üres kézzel, a nagyobbacskának(4) készítettem egy csigát, a kicsinek(1) pedig egy már régebben készített mackómat szántam. Előzményként tudni kell, hogy a házban még soha nem jártam, a gyerekeket sem ismertem, de mivel a születésnapos a párom kollégája és barátunk, már többször küldtem a gyerekeknek ezt azt, pld.húsvétra csibéket meg nyuszikat, karácsonyra díszeket a fára, azelőtt meg a feleségének lakást díszíteni egy pamut fonott koszorút, amin megmondom őszintén sokat dolgoztam, de ennek ellenére nagyon szívesen adtam.
Szóval a születésnapon hirtelen sokan összegyűltünk, gyermek is sok lett hirtelen, így hát mivel nem volt mindenkinek ajándékom (így már többször jártam), vártam a megfelelő alkalmat, hogy odaadhassam a ház kis lakosainak a nekik szánt játékokat. Vendég egyre töb, alkalom egyre kevesebb, és ekkor előkerült egy játékos doboz, amiből kiborítva a játékokat rámkacsintott az általam készített pamut koszorú, mindenféle játék alól szinte könyörgott, hogy vegyem fel, mentsem meg, ne hagyjam ott a sok játék alatt... Dehát, hogy bányásszam én ki azt, amit már korábban ajándékba odaadtam...? Ne értsetek félre, az, hogy még egy köszönömöt sem kaptam egyik ajándékért sem, azt nem veszem figyelembe, de úgy éreztem abban a pillanatban, hogy talán ez egy olyan ház, ahol nem értékelik az ilyesmit. És akkor, a csalódottságom közepette, hogy nem tudtam megmenteni a koszorút a gyereklábak taposásától, úgy döntöttem, hogy nem adom oda az ajándékokat....Igaz alkalom sem igazán volt rá a sok kis láb között, és bár lelkiismeretfurdalásom volt bőven, mégis úgy gondoltam, lesz nekik jobb helyük is. Azóta is úgy érzem, hogy rossz vagyok, hogy ilyet tettem, de ez már így történt.
És akkor íme ők, akik bár készültek elköltözni, most mégis egyenlőre velem élnek, és várják, hogy megtalálják szerető gazdájukat.
